A legjelentősebb közép-európai grafikai központok közötttarthatjuk számon Krakkót, Ljubljanát, Brnót, Miskolcot, Baden-Badent és mára Sepsiszentgyörgyöt is. Sepsiszentgyörgy ad helyet a Székelyföldi Grafikai Biennálénak. A biennálé 2016-os díjazottjának, CristianAurelOprişnak először nyílt egyéni kiállítása Magyarországon. 2012-ben Opriş a Székelyföldi Biennálézsűrijének tagja volt, 2014-ben két mezzotintóval, a Pont című munkákkal vett rész a biennálén. Az alkotó 1996 óta folyamatosan jelen van a magyar grafikai szcénában, rendszeresen megmutatkozik a Miskolci Grafikai Biennálékon (mára Triennálé), amely abból is adódik, hogy a Román Képzőművészek Szövetségének Kolozsvári Tagozata évente a Miskolci Alkotóházban dolgozik, köztük Opriş is. A grafikus a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia Grafika Tanszékén végezte tanulmányait 1993 és 1998 között. A Kolozsvári Művészeti Egyetem doktorandusza volt, ezt követően pedig annak egyetemi oktatója. Az alkotó elnyerte a prágai Nem hagyományos és avantgárd grafika művészeti kritikusainak díját. 

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen nyíló tárlat címe Identitás. George State, Opriş egyik kritikusa az Identitás-válogatást a grafikus korábbi munkájával, a Közép-Európai légkörrel hozta összefüggésbe. Úgy véli, ez él tovább a Tájképekben és az Ön-tájképekben. Néhány konkrét motívum is felbukkan újra meg újra, ilyen például az ujjlenyomat a 2001-es Herbier-Faire-en, vagy a 2005-ös Személyigazolványon. Az ujjlenyomat mellett, mint az ember felismerhetőségének, egyediségének záloga, az 1990-es évek vége óta rendszerint visszatér az önarckép is. State három fő irányvonalat jelöl meg Opriş munkásságában. Ezek a mikroszkopikus nyomatok, az önarcképek és a tájképek. A mikro- és makroportrék pedig genetikai módon kapcsolódnak a tájképekhez, a 2008-ban készült öt litográfiából álló sorozat címében is utal erre: Ön-tájképek.

Suzanne Hauser berlini urbanista tanulmányában (SkinsinArchitecture, 2013) rámutatott arra, hogy a bőr több tudományterületen – a biológiában, genetikában, irodalomban, építészetben és képzőművészetben – előtérbe került az 1990-es években. Ez volt az első szerv, amelyet az ember képes volt előállítani. A bőrhöz, tenyérhez kapcsolódó metafora Opriş 1998-as Személyigazolványában is megjelenik, míg végül antropomorf Ön-tájképekbe sűrűsödik. Ennek pedig a 17. századra visszanyúló művészettörténeti hagyománya van főként a holland tájba rejtett arcok formájában, melyek közül az egyik legismertebb AnthanasiusKircherArs magnalucis et umbrae című 1645-46-os munkája.

Amikor a test a környezettel metaforikus kapcsolatba kerül, akkor az akciók sora legtöbbször a kézhez kötődik, amely az „érintés”, „ölelés” és „megragadás” kifejezésekben jut érvényre. A legtöbb forrástartomány az emberség kifejeződése. Az emberi tevékenység olyan képi erő-sémákkal függ össze, mint az ellenerő, az ellenállás, a blokkolás, amelyek a kontrol. típusú tevékenységekhez kapcsolódnak. A megszemélyesítés során az emberi akciók mellett az identitás és az érzelmi képességek is megfeleltethetők a környezettel.A környezet képes identitást felvenni és kontrollálni a szomszédságát (például „nyom, megenged, bátorít, megakadályoz”).^[1]

Az emberi testrészek közül a leggyakoribb források a karok, a torzó, gerinc, szív, arc és bőr. Az emberi testrészek a működésük révén válnak a környezetmetaforáivá, például a homlokzatnak valójában nincs szeme, orra, szája, de arcként működik, amely megkülönböztető és leginkább felismerhető jegyévé válik az épületnek. Opriş azt a kisvárost, ahol felnőtt az emberi szívvel hozza összefüggésbe azáltal, hogy a városka felülnézeti térképét ennek az élet szempontjából központi, létfontosságú szerepet játszó szervnek felelteti meg. Ha a metaforákat gyakran használják, megszokottá és elfogadottá válnak, de egyben lehetőséget kínálnak arra is, hogy speciális aspektusuk előtérbe kerüljön. Már a reneszánsz építész Leon Battista Alberti is beszél az épület bőréről, mégis a bőr elsősorban az 1990-es évek kiemelkedő metaforikus forrása (nemcsak az építészet számára). Hauser szerint a két világháború közötti időszakban az 1990-es évekhez hasonló kérdésekre keresték a válaszokat: hogyan lehet határvonalat húzni a privát és a nyilvános, a kint és a bent közé. A modernkori kérdésfelvetés a vizualitásra fókuszált, míg az 1990-es években a többi érzékszerv is szerephez jutott. A transzparencia, az áttetszőség, az átlátszatlanság mellett jelszó lett a szenzualitás. Hauser a bőr metaforákról írt tanulmányában^[2] három kiemelkedő témát vet fel: az első példa a digitalizáció és a test kapcsolatát vizsgálja. A második példa a tökéletesnek tartott felcsatolható női testeken keresztül egyrészt kritikai megnyilvánulás a testkultusszal szemben, másrészt a valóság elrejtésére történő utalás. A szem szerepét vizsgálja a megfigyelés folyamatán keresztül. Végül pedig harmadikként a kimérák példájával a mesterséges és a természetes közötti határok megszüntetéséről szól, amelyben megkérdőjeleződik a test integritása és az identitás is. Az építészet aktívan hozzájárult a testről és a bőrről folyó diskurzushoz egyrészt a mimetikus organikus bőrképzéssel, másrészt a tükröződő homlokzati szerkezeteken keresztül. Hauser arra a következtetésre jut, hogy a 21. századra a bőr már nem nyújt produktív forrást a metaforák számára, helyette a technológia és a funkcionális leírások kerültek előtérbe, fontosság vált a „smart” és az „intelligens” fogalom.

Opriş mind a saját korához, mind a művészettörténeti tradícióhoz egyedi módon kapcsolódik azzal, hogy megalkotja személyes ujjlenyomat-táj, bőr-táj hibridjét, amelynek értelmezéséből természetesen sem a személyes, sem a kollektív román történelmi tapasztalások nem vonhatók ki. Ezeket a képeket ő maga „ön-tájképeknek” nevezi. Az alkotó feloldja a testet természetben és azonossá teszi azt a tájjal. A folyamatban a testrészek egyenlő mértékben fontosak, mindegyikben az emberi lélek nyilvánul meg, amely mélyen a természethez kapcsolódik. Olykor az emberi testrész a föld, máskor az égbolt részévé válik. Opriş munkái amellett érvelnek, hogy az identitás egyáltalán nem megkérdőjelezhető.

^[1]Plowright, Philip D., Humannessand Architecture: LatentValue Systems inArchitecturalTheory, Architectural Research Conference: Architecture of Complexity, University of Utah, Salt Lake City, 2017, 22. o.

^[2] Hauser, Susanne, SkinsinArchitecture: OnSensitiveShells and Interfaces, MetaphorsinArchitecture and Urbanism, szerk. Gerber, Andri és Patterson, Brent, Verlag, 2013, 105-121. o.

/Fotók: Varga László/