Karlik Anett művészettörténész megnyitóbeszéde:

"

2004-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Kovács Attila tanítványaként.

Műveivel számos csoportos és egyéni kiállításon találkozhattunk, ő maga pedig már kurátorként is bemutatkozott.

Képzőművészként a klasszikus művészet ábrázoló hagyományát követi, ugyanakkor erősen kapcsolódik a konceptualitáshoz is. Hagyományos értelemben véve realista festő, ám az objektív ábrázolás nála klasszikus festői minőséggel párosul, melyből nem zárható ki a szubjektivitás. Ez a kettősség jellemző korábbi, tükröző üvegfelületeket ábrázoló sorozatára is.

A most kiállított munkák központi témája az omladozó téglafal, amely mint képtéma, megkérdőjelezi a képhordozó és az ábrázolás közötti klasszikus viszonyt.

Kultúrtörténeti szempontból a fal egy igen sok jelentéssel terhelt szimbólum, mely  számos, akár egymással ellentétes fogalommal kapcsolható össze. (gondoljunk csak pl. Sirató-fal, Berlini fal, Kínai Nagy fal…. )

 Mindazonáltal a fal Posta Máténál kulturális utalások nélkül, mint különböző matériák felületi játékaként kerül bemutatásra. Képein szembekerül a káosz és a rend, az emberi alkotás és a természet pusztító ereje.

A megfestett valóságrészlet kiválasztásával a művész egyfajta feltáró munkát végez: a régész objektivitásával dokumentálja az épített környezet enyészetét, melynek során nem csak vertikálisan, az egymás mögött húzódó síkok, de a horizontálisan, az egymás alatt elhelyezkedő rétegek is láthatóvá válnak. Egy lehetséges olvasat szerint ez lelepleződés, de  önfeltáró folyamat is lehet. A festői megfogalmazás révén a pusztulás nyomasztó érzése melankolikus szépséggé lényegül át, amelyben a romantika romkultuszára ismerhetünk. A pusztuló falon azonban megjelenik a hibátlan utcanévtábla képe is, amely mintha a természeti erőkön felülemelkedő ember dicsőségét hirdetné: az elmúlással való együttélés képességét.

Ahogy arra a kiállítás címe is utal, az itt látható művek többségét Máté vedutaként definiálja. (Mint azt bizonyára tudják,) ez a speciális tájkép típus a mai képeslapok előzményének tekinthető. Akárcsak a mai szuvenírek, a veduták is a turisták igényeit szolgálták ki: céljuk az emlék megőrzése volt, amit tárgyiasult formában vihetett magával az utazó. Máté szerint azonban Velencére nem csak híres épületei miatt emlékezünk, hanem a patinás kis utcái, a szebb napokat látott épületei is bevésődnek tudatunkba.  Az Ő vedutái csaknem életnagyságú lenyomatai a festett utcatábláknak, omló vakolatoknak, melyek a velencei hangulat eszenciái, így egy darabot hazavihetünk a városból.” Ahogy Ő fogalmazta: „A részben benne van az egész.”

Az utcatáblák ábrázolásának kapcsán felvetül a szöveg és a kép viszonyának problematikája is. Máté festményei esetében az írás képe több, mint pusztán a kiválasztott realitás szükségszerű részlete, hiszen általuk teszi hely specifikussá az egyébként hétköznapi látványt.

Az olasz kultúrát nem csak az utcanevek segítségével idézi fel. Az aranymetszés című kompozíción a vakolattól megfosztott, egyenetlen téglafal előtt egy monokróm vascső jelenik meg. A napfény által megvilágított rusztikus téglák kiváló lehetőséget nyújtanak a felületi játék, a ritmus, a faktúra, a tömegek és a színek viszonyának, azaz a festészet nyelvezetének vizsgálatára. Ezzel szemben a homogén felületű, mértani formát öltő vascső egyfajta minimalista elemként hordozza a mű konceptuális üzenetét. Az első ránézésre önkényesen kiválasztott valóságrészlet esetlegességét a cím korrigálja, hiszen a képfelületet a cső az aranymetszésnek megfelelően osztja két részre. Tudatos komponálásról van tehát szó, amelyben nem csak a két anyagi minőség, de az antik tudomány fenségessége és a banális képtéma is feszültséget teremt.

A kiállítás minden darabján hangsúlyos szerepet kap az idő és a mulandóság, amely több évszázada visszatérő témája a festészetnek. A profán ikonográfiában többek között a koponya, a gyertya, a homokóra, mind a vanitashoz, azaz a hiábavalóság, a hiúság és a földi javak mulandóságának fogalmához kapcsolódnak. Ezzel szemben Máté Vanitas c. kompozícióján a vászon egészét egy textúra tölti ki. Az ép állapotú festett fa, illetve a megkopott, eredeti felületét is látni engedő felület mutat rá, hogy az elmúlás hétköznapi tapasztalásunk természetes alapélménye.

Összességében elmondható tehát, hogy Posta Máté alkotásait egyszerre szemlélhetjük imitációként és rekonstrukcióként, a valóság leképezéseként és újraalkotásaként. Az egyszerű témaválasztás, a pusztán felületi játékok bemutatása korlátozódó képtéma filozofikus elmélkedésre invitál.

Köszönöm a figyelmet, a kiállítást ezennel megnyitom.

"

/Fotó: Szigeti G. Csongor/