Tisztelt közönség, hölgyeim és uraim.

Hálás vagyok Hérics Nándornak. Először is azért, mert kiállításával jelentősen
bővíti általános ismereteimet és gyarapítja idegen nyelvi szókincsemet. Mert
ugye, ha a kiállítás plakátján-meghívóján nem szerepel az a bizonyos bicikli,
sohasem jutott volna eszembe megnézni, hogy mit is jelent az a bizonyos neon,
amely a jármű hátsó kerekét helyettesítő spirál anyagát adja. A neon számomra
mindeddig egyet jelentett a fényreklámokkal, fényfeliratokkal, mégpedig nem a
legjobb fajtából, hiszen ifjúkorom nagyméretű neonja a háztetőn arra biztatott,
hogy világ proletárjai egyesüljetek, a kisebbet elolvasva pedig sötétben is
megtudtam a boldog élet nagy titkát: Vasedényt a vasedényből! Nos, örömmel
jelentem, utánanéztem: a neon a Wikipédia szerint egy kémiai
elem, nemesgáz. Rendszáma 10, vegyjele Ne. Standard körülmények között
színtelen és szagtalan, íztelen, egyatomos gáz. 1898-ban a levegő
cseppfolyósításával állították először elő, és felfedezői világos vörös emissziós
spektrumáról azonnal felismerték, hogy új elemről van szó. Erre utal
görög eredetű neve is: neon, azaz új.
Nos, Hérics Nándor művészetében nem csak a szó jelentése új, de új értékeket
hordoz, jelenít meg maga a neonfény is. Mielőtt azonban erről szólnék,
köszönetet mondok a random szóért is, amely eddig szintén nem érte el
ingerküszöbömet, most azonban rájöttem, hogy az angol szó magyar jelentése
véletlen, s ahogyan Nándi egyik kiállított munkája, a csepeli táj, pontosabban
vasmű-élményeket feldolgozó együttes – Útirajzok a vas és acél világából –
kilencven képe jelzi, arra utal, hogy a képek, a műalkotások környezetünkbe
kerülve maguk is mintegy a látvány egészének a részét képezik, s ahogyan a mű
alkotója itt lehetőséget is ad rá, részei a szemlélő által tetszés szerint
mozgathatóak, áthelyezhetők – amit persze ne próbáljunk megtenni a kiállítás
többi alkotásával, nagyon is jól rendezett a két teremnyi anyag. Mondhatni,

minden a helyén van. Nem retrospektív a kiállítás, de nagyszabású metszete az
életműnek.
Idáig jutottam a kiállításra való készülődés során az önművelésben, azután
azonban – bár szívesen tanulmányoztam volna tovább a mintegy fél tucatnyi
könyvet, katalógust is, amelyet épp készülődés céljából Nánditól kaptam néhány
héttel ezelőtt – úgy döntöttem, más irányba indulok el. Két okból is. Egyrészt
azért, mert ez a kiállítás egyféle jutalomjátéknak tekinthető, hiszen Nándi a
legutóbbi Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé fődíjasaként kapta a kiállítási
lehetőséget a Reök Palotában. Ez a lehetőség azonban az életművet tekintve
jubileumnak is tekinthető: éppen negyvenöt éve annak, hogy a Kisbéren
született és nevelkedett fiatalember Petőfi-plakátjával megnyert egy országos
amatőr képzőművészeti pályázatot, amely a pályán – mondjam úgy, a siker felé
vezető úton? – elindította. Ha úgy tetszik jutalomjáték számára tehát az egész
életmű, ami azonban még fontosabb, jutalomjáték, vagy ha éppen az ő
munkáiról beszélünk, stílusosabb azt mondani, örömzene a művekkel való
ismerkedés mindazok számára, akik a kiállítást meglátogatják. Egy ilyen
alkalom pedig előhívja belőlünk azt, ami több az értelemnél, az érzelmeket, s ha
ez történik, máris eljutottunk ahhoz a költőiséghez, amely Hérics Nándor
műveit, pályáját jellemzi, Plakáttömörséggel fogalmazott neonköltészet, amivel
szembesülünk.
Költőiség – mi más is kellene hozzá, hogy az ember felfedezze a művészi
kifejező eszközt a neonban, ebben a színtelen, szagtalan, egyatomos gázban,
amely évtizedeken át, ha nem is árúvédjegyként, de árúk és árúként kezelt
eszmék reklámozására szolgált? Vagy felfedezze a művészi kifejezés eszközét
mondjuk a húsdarálóban, amelyből mint gondosan megőrölt húsrudacskák
kígyóznak elő a neoncsövek? Nem véletlen, hogy Nándinak ezt a munkáját egy
alkalommal besorolták ötven év ötven legjobb műtárgya közé, de ha nem lenne
játék az efféle listázás, akár még az előkelőbb helyezésért is kardoskodhatnánk,

olyan szuggesztív erővel hat ránk a Fénydaráló, ahogyan Nándi szobrász
barátja, Nagámi a művet elnevezte.
A művészet persze nem verseny, még ha a díjakat kivételesen olyanoknak is
odaadják, akik azt valóban megérdemlik. Maradjunk annyiban, hogy Hérics
Nándor képzőművész a kortárs magyar művészet egyik legsokoldalúbb alakja,
plakát- és arculattervező, tipográfus, szobrász, fényművész, objektművész, a
grafitti és a street art mestere, és nem utolsó sorban – vagy éppen mindig,
minden minőségében – festő, aki úgy lépdel át műfaji határokon, műfaji
törvényszerűségeken, az anyagszerűség követelményein, mintha azok csak azért
lennének, hogy átlépjenek rajtuk. Hasonló a viszonya a különböző művészet
irányzatokhoz, izmusokhoz is. Indulása idején és még sokáig elsősorban a pop
art gyakorolt rá hatást, műveinek anyagszerűsége, harsánysága azonban nem
egyszerűen a messziről érkezett izmusok hatásának tekinthető, hanem az
önmaga számára felfedezett új és új anyagok, a hetvenes-nyolcvanas évek
fordulóján egyre jobban megnyíló nyilvánosság hozta kifejezési lehetőségek
iránti lelkesedés eredményének, és nem kis részben Nándinak a kor új zenei
kifejezési lehetőségei iránti nyitottságának, a zenésztársakkal kialakult
barátságának. A zene inspiráló hatásáról a kiállításon egy egész emeletnyi
műalkotás beszél, nincs talán még egy képviselője a kortárs magyar
művészetnek, aki ennyire együtt élt volna azzal, ami az utóbbi negyven évben a
magyar beat-, rockzenében, punkban történt, s aki nem csak koncertplakátok
százait készítette el, de megfestette jeles rockzenészek, énekesek portréját is.
Egyébként érdekes, hogy ezeken a portrékon nincsenek hangszerek – nem az
attribúció volt a fontos számára, hanem az a mély baráti, emberi kapcsolat,
amely a mű alkotóját annak modelljéhez köti. Hogy milyen bensőséges ez a
kapcsolat, azt számomra elsősorban a kortárs zenész-képzőművészekhez, a
Bizottság együtteshez, s az együttest alapító, de abból hamarosan kivált
Waszlavik Gazember Lászlóhoz kötődő művek érzékeltetik, s hogy milyen

naprakészen figyeli az eseményeket Nándi, azt jól érzékelteti, hogy még 2017
szeptemberéből is van itt plakát, a Fuck Cancer koncertjét hirdeti – de minderről
a könyvbemutató során nyilván esik még szó.
Apropó, verseny. Egy Nándihoz vagy éppen hozzám hasonló vidék gyerek
számára a verseny többnyire handicappel kezdődik. De ne sajnáljanak
bennünket, a hátrányos helyzetnek van előnye is. Nándi például máshonnan
indulva talán sohasem találkozott volna Kerti Károly grafikusművésszel, akitől a
tatai képzőművészeti szakkörben megkapta azt a rajzi alapot, amelyre szüksége
volt a továbblépéshez. Másként talán sosem járt volna a Dési Huber, Vasutas
körökbe, nem tanul szobrászatot Kirchmayer Károlynál, ami képzésének a
másik alappillérét jelentette. Pedig ez a háttér kellett hozzá – no meg a Fiatal
Képzőművészek Studiójában való együtt munkálkodás néhány kortársával a
nyolcvanas években – hogy a plakát egy olyan alapvető, univerzális kifejezési
eszközzé váljon a számára, amelyhez akkor is odafordulhat, ha nincs
megrendelői igény – de van kifejezendő művészi gondolat, s igy a mű mintegy
magán plakátként születik meg, létezik. Márpedig – akár volt megrendelő, akár
nem – a XX. század végi magyar plakátművészet legértékesebb része éppen ez a
szorosan az alkotóhoz kötődő, a megrendelői elvárásokon túli, mondhatni azokat
felülíró mozzanatok, a közösséghez szóló műbe a magánszférát, a
legszemélyesebb mondandót is bekapcsoló mozzanatok voltak. A másik eléggé
nem méltatható hozadéka ennek az erős rajzi és plasztikai felkészülésnek a
plakátokon belüli műfaji, anyaghasználati összetettség. Hérics Nándor számos
plakátja készült úgy, hogy talált vagy saját mega által létrehozott, átformált
tárgyakat fotózott le, a technikai lehetőségek fejlődésével formált tovább
számítógépes eszközökkel, hogy azután a plakát elkészülte után a kiindulópontot
jelentő tárgy új életre keljen és szoborként, neonplasztikaként, szellemesen
továbbdolgozott objektként jelenjen meg a kiállítóteremben.

Kiváló példa erre a kulcsmű, a neondaráló, amelynek plakát változata szerepelt
már a művésznek a Budapesti Kongresszusi Központban 1987-ben rendezett
Neonok és objektek című kiállításán, s amelynek neon-objekt változata több
alakváltozáson esett át az utóbbi évtizedekben. A fénnyel való törődése, játéka
persze túlnő néhány alapmű kínálta lehetőségen, végigkíséri az egész életművet.
Csak néhány példa: Johann Wolfgang Goethe emlékét idéző magán-plakátján
egy fekete papírlapba schnitzerrel vágta bele a szöveget és hátulról reflektorral
átvilágította, miközben megpróbálta elképzelni, „milyen, amikor valaki elhagyja
a földi élet sötét szorongásait és elindul az áradó fény felé.” Mehr Licht – Több
fényt! A közös európai történelem és a művészet viszonya foglalkoztathatta
Nándit akkor, amikor a náci koncentrációs táborok kapufeliratát parafrazeálva
azt állította, hogy A..rt Macht Frei, azaz a művészet szabaddá tesz. A történelem
és az egyéni emlékezet, az emlékműszobrászat és a kortárs művészet kapcsolata
persze a németországinál közelebbi vizsgálódási lehetőséget is kínál a számára.
Így született meg a félreérthetetlenül prostituáltra utaló textilfigura és neon-
pálmaág ötvözéséből saját emlékműve, amely arra a különös átalakulási
folyamatra – illetve a mögüle hiányzó szellemi, morális tartásra – utalt,
amelynek során a Horthy-féle repülős emlékműből felszabadulási emlékmű lett
a Gellérthegyen.
A plakátjaihoz, neon-objektjeihez felhasznált tárgyak alak- és
jelentésmódosulását hosszan elemezhetnénk. A már többször említett, a kiállítás
plakátján is szereplő kerékpárét például, amelynek alapformája szintén
megjelent már korai fotográfián. Első kereke az egyik fotón az óriáskerékkel
váltódik ki, egy másikon a kerékpárváz a radiátorcső részévé válik, egy
harmadikon pedig a jármű a kerékpározó hátán lebegve suhan az örökkévalóság
felé. Sarló-kalapácsa hol a matrjoska babák kezében tűnik föl, hol rozsdás
vasból megformált óra mutatóját formázza, de az is előfordul, hogy a kalapács
önállósul és saját nyelébe próbál meg szöget verni. A kanáltól az ollóig, a

colostoktól a lakatkulcsig nincs talán banális hétköznapi tárgy, amely Nándi
kimeríthetetlen képzeletének köszönhetően ne alakulna át valami valóságfeletti
– vagy éppen fantasztikusan átalakított formájában igazán a valóságot tükröző –
jelenséggé. A bárányfelhőt hol csipesszel ragadja meg, hol lepkehálóval fogja
be, amire régi barátja, munkatárja, Pócs Péter ezt az egyszavas kommentárt
fűzte: befellegzett. Ebben a pop art és szürrealizmus, koncept és posztmodern
között szabadon mozgó képzettársítási, a valódi világ tárgyhalmaza helyett az
igazat, az igazságot megmutató teremtő folyamatban megint csak nagy szerepe
van a zenei vonatkozásoknak: a gázórás trombitának, a zongora-radiátornak,
vagy éppen a csatornanyílás-aszfalt- gitárnak, az ujjlenyomat formáját követő
kottaképnek.
Térjünk azonban vissza a fényhez, a neonhoz, mert Hérics Nándor
művészetének a neonfény talán a legjellegzetesebb, legerőteljesebb kifejezési
eszköze. Olyannyira hogy e művei másokéhoz – idézzük az egyetemes
művészetből Bruce Neumann, Mario Merz, a magyarból Trombitás Tamás vagy
Mengyán András munkásságát – nem is hasonlíthatóak. Elektromos Aurája
például, ahol a villanyvezeték nem továbbítja, hanem használja az áramot, a
Fénycsepp, amely éjjeli lámpáink szemet fárasztó fényeit idézi, Csodaszarvasa,
amely a egyszerre vezet a magyar őstörténet világába és a vadászles felé, a
Kény-elem, amelynek keresztbe tett lábú széke arra emlékeztet, hogy egyszer
pihennie kell a széknek is. A Nekifeszülve a láthatatlan erőkről szó, amelyek
körülvesznek bennünket, a Csiki-csuki a mindenkori hatalomról beszél, s a
babérkoszorúról, amely könnyen lecsúszhat a fejünkről, ha nem oda való és
szemellenzővé válik. Aktuálpolitikát persze egyik műben se keressünk –
figyelmeztet az alkotó – annál sokkal komolyabb dolgokról van szó, amit az
Egymásba harapva is bizonyít, amely szerint ha egymást gyilkos módon
harapdáljuk, önmagunkat is fölzabáljuk. És ott van végül a Piros-kék, amellyel
kapcsolatban viszont vitatkoznék alkotójával. Szerinte ugyanis a mű arra utal,

hogy semmi nem az, aminek látszik. Nos, lehet, hogy általában így igaz, most
azonban a kivétellel szembesülünk. Én ugyanis úgy látom, hogy nagyon erős
kiállítás az, amelyet megnyitunk. És nemcsak annak látszik, de tényleg az.
Köszönöm figyelmüket.

/Fotó: Illés Anett/