Egy Iciri pop-up kiállítás nyílt áprilisban a Labor Bp-ben, apró világokba kalauzolva minket. A dioráma műfaj kortárs megoldásai villámként cikáztak végig a kiállítótéren, majd ugyanígy illantak el. Aggodalomra azonban semmi ok: az előrejelzés szerint  újabb dioráma kiállítás közeleg: Horror Pista, Icko Dávid és Szöllősi Géza ugyanis elhatározta, hogy megújítja ezt a rég elfeledett műfajt.

Hogy mi is a dioráma? Egy műfaj, amely az utóbbi évtizedekben finoman szólva sem volt a képzőművészeti érdeklődés középpontjában, így igazi kuriózumnak számít. Annak idején – a 19. sz. első harmadában, mikor a képek elterjedésével egyre több ábrázolásmód alakult ki – a képek megmozdításának egyik lehetőségét jelentette. Retrospektív: 1822-ben mutatták be Louis Daguerre találmányát, amely először keltette a mozgás illúzióját egyetlen képen belül. Tehát egy majd kétszáz éves műfajról beszélünk. Nem a dolgok, figurák mozgását volt hivatott bemutatni, hanem inkább egy táj, környezet állapotának, hangulatának változását. A tárgyak szinte életre keltek; a dioráma, mint műfaj tehát a természetében hordozza az illúziókeltést – paradox módon akkor is illúziót kelt, amikor éppen a valóságot mintázza.

A lényegi különbség a korai diorámák és kortárs társaik között az, hogy míg az elsők inkább épületeket és tájakat jelenítettek meg – és akár 6x7 méteresre is „megnőhettek” –  addig a kortárs művek általában kicsik, s az ő esetükben a témaválasztás teljesen elburjánzott: maradéktalanul a művész fantáziájára van bízva, melyik kérdéskörrel kíván foglalkozni. Ez utóbbi jelenség adta a tavaszi kiállítás lényegét.  A három  művész munkáiban az a közös – amellett, hogy műveik makett-, illetve modelljellegű alkotások, amelyek a valóság méretarányos kicsinyítésére törekszenek –, hogy merőben különböző univerzumokat bontanak ki az abszurd, a groteszk és a horror nyelvrendszerén keresztül. A zsugorított, torz realitás megjelenítésével egyetemben sajátos szimbólumrendszert vélhetünk felfedezni a parányi mikrokozmoszokban, amelyek így képesek elviselhetővé tenni a hétköznapokat; menedéket nyújthatnak egy párhuzamos, kicsiny univerzumban, mind az alkotónak, mind a befogadónak egyaránt. A külső realitás dinamikájával ellentétben álló pöttöm világ viszont addig állít görbe tükröt elénk, amíg nem szembesülünk az igazság elől való menekülésünk különböző stratégiáival és személyes illúzióinkkal, hogy ezek köddé váljanak...

Szöllősi Géza elgondolása szerint a dioráma a torzítás egy olyan módja, amely a valóság és az illúzió között lebeg. Ha pedig egy dolog fel van nagyítva, vagy le van kicsinyítve, netán ki van fordítva, arra könnyen rácsodálkozik az ember. Ez a pozíció gyerekkorunkra is emlékeztethet. A dioráma esetében a megfigyelő, egy nagylátószögű szűrőn keresztül, akár Isten vagy egy felsőbbrendű lény, egy másik méretarányból néz a tárgyakra. Ha egy repülőről vagy hőlégballonból lenézünk, a házak, akár a gyufásskatulyák... A néző nagyobbnak érzi magát, ez igen kellemes; valójában a dioráma így édesgeti magához őt. Idegennek tűnő, kis világok tűnnek fel, ám mégis meglehetősen ismerősek. Szöllősi Géza mesterséges torzításai által a komfortzónánkból való kilépésre késztet, ennek hatására pedig kizökkent minket beszűkült elképzeléseink fogságából. A világ dolgairól kialakított képünk bomlásnak indul, és ha már itt tartunk, mikor a „megszokott” kicsiség érdekessége „véletlenül” groteszk abszurditással találkozik, nos az egy meglehetősen izgalmas légyott.  A rovarok nyugtalanító, fenyegető jelenléte meghatározó élmény: az elmúlás gondolatát ébresztik. Munkáiban továbbá a tabutémák kapják a fő szerepet (szex, hulla, tetem, önkényuralmi szimbólumok). Az anyaggal való küzdelmet szeretné megmutatni, s így a klasszikus dioráma művészeti stratégiával párosul. Az élő anyagot vagy talált tárgyat szétszedi, majd újra összerakja. A borzongató igazságot keresi a gyönyör és az elmúlás romlandó kettősségében, s tudatosan él ennek nyugtalanító, pszichés mechanizmusával. Az állatok aranyosak, a bogarak a természet tökéletes alkotásai; ám a dolgokat csak a haláluk árán tudja megőrizni az örökkévalóságnak. Ez utóbbi vágya tulajdonképpen a szeretet megnyilvánulása; az összes tárgy ennek tragikumát hordozza. Akár egy görög drámában, ahol a szereplők jó szándéka tragédiába torkollik. Szöllősi Géza úgy vélekedik, hogy az emberek nagy része más emberek által gyártott képekből él. Ha pedig egyszerűen nem elég az a vizualitás, ami elérhető, akkor bizony le kell gyártanunk azokat a képeket, amiket látni szeretnénk. Vibráló képrejtvényeinek csapódó-csapongó, lebegő alakjai szinte megmozdulnak. https://www.gezaszollosi.com/

Horror Pista stílusosan el-eljátszik a múzeumi környezetet idéző makettekkel. Kis méretben alkotni azért is szeret, mert műterem nélkül is megoldható. Műanyag gyerekjátékok sokszor hideg fényben úszó elemeiből állítja össze színes trash-diorámáit, amelyek így a Közel-Kelet kulturális kódjaival fűszerezve – teve, pálmafa, szamárhátív... – az amerikai típusú fogyasztói kultúra rövid élettartamú tárgyaiból nyernek a befogadó által új jelentéseket a vitrin alatt. Gondolatébresztő alkotásaiban a társadalom és az egyén viszonya foglalkoztatja. Gondosan kivitelezett munkái intellektuális és érzelmi szinten is hatnak – hiszen  a legabszurdabb szituációk realizálódnak bennük –, s a képzelet felszabadító erejével szinte már definiálhatatlanok. A vastag iróniával vegyülő társadalomkritika szintén szerves része az alkotásoknak. Az illúzióvesztést egyfajta vidám egykedvűséggel prezentálja. A felemelő és a visszataszító, a dekoratív és az ormótlan, az elbűvölő és a förtelmes, a bámulatos és a rusnya, az ámulatba ejtő és a kiábrándító interferenciája kioltja egymást Horror Pista művészetében. http://www.horrorpista.com/

Icko Dávid munkáinál a néző nem is tehet mást, mint hogy kívülről felügyeli a kifinomult fényhasználattal bemutatott filmszerű, apró figurákkal benépesített, talányos városi jeleneteket. Egy murális festménnyel is készült, amelyet csak ehhez a kiállításhoz festett, ezáltal kitágítva a kiállítás műfaji keretét, s egyben megerősítve és kibontva magát koncepciót is, hiszen a műfaji határok elmosása és újrateremtése a dioráma képzőművészeti adaptációira is általánosan jellemző. Icko Dávid  művészetének középpontjában az egyéni, illetve a kollektív tudat vizsgálata, és a szabadság egyénre háruló felelőssége áll. Az Y generáció fojtogató helyzete foglalkoztatja; ez a generáció különleges elszenvedője korunknak, amikor a piac-központú világ által generált nagy ideológiai narratíva elvesztette paternális funkcióját. Az identitás meghatározásának felelőssége így már az egyénre hárul. A cél nélküli létezés fenntarthatatlan, hiszen kognitív lények vagyunk: automatikusan létrehozunk egy „ideológiai rendszert”, aminek segítségével tartalommal töltjük fel cselekvéseinket. Saját rendszerünk választ el bennünket tehát a többi élőlénytől, s ennek köszönhetően tudunk közösségekben kommunikálni. Ezen felül, egyéni szinten a tudat saját identitását is így határozza meg morális, etikai normák segítségével. Icko Dávid arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a kereszténység vagy a kommunizmus ideológiai apparátusa határozott keretet szabott a boldogság eléréséhez, addig a 21. században a liberális humanizmus jegyében a teljes döntési felelősség az egyénre hárul. „Légy önmagad, fedezd fel a benned rejtőző potenciált!” – hangzanak a korszellem már-már nyomasztó parancsolatai. Miénk a döntési szabadság, amely szorongatóvá válik, miközben a humán értékek lassan egy fényes kijelzőn öntenek testet. Munkahelyünk, autónk, de leginkább a digitális valóságban megjelenített alteregónk azonnali belépést biztosítanak akárhová. Üdv az élvezetek és a siker paradicsomában. http://www.davidicko.com/

Az Iciri kiállítás egy régi műfaj itthoni megújítása, egy új, kollaboratív munka megszületése. Diskurzus a valóságalkotás kérdéseiről és a műfaj egyre inkább elmosódó határairól. A nagy érdeklődésre való tekintettel nemsokára visszatérünk egy újabb epizóddal.

2018. ápr. 5., Labor-Bp, Budapest V., Képíró utca 6.
      
      

Képek: Szombat Éva & Takács Lívia
Szöveg: Takács Lívia