A kérdés, amit mindig feltesznek egy művésznek, és amit mindig igyekszik elkerülni a következő:
"Mi értelme van?" "Cui prodest(lat.)?"

Valójában ez egy olyan kérdés, amit gyakran feltesz magában szinte mindenki, számtalan helyzetben.
Hogy miért olyan kínzó a művészek számára ez a kérdés, és miért teszik fel nekik oly kitartó makacssággal egy művészeti alkotás láttán, annak különleges oka van. A modern ember racionális válaszokat keres, gyakran olyan logikus folyamatokra talál is, melyeket mások is követni képesek.

De a művészetben egészen más a helyzet. Itt a folyamatok harddisc-jét az érzelmek jelentik. A felelős szervek pedig a mirigyek. Egy endokrinológiai problémával állunk szemben. Szavakba önteni ezt az egész endokrin folyamatot, az egy olyan feladat, amire senki sem vállalkozik önként. A kérdés megválaszolása ugyanolyan stresszes, mint az inzulin túltermelődése, vagy ki tudja még milyen más hormoné. Egy narratív választ adni egy kémiai reakcióra, hát ez a feladat. Az az érdekes, hogy a hormonok és az idegek egyaránt kommunikációs és ellenőrző közegek, mindegyik a saját specifikumában, de egymást kiegészítve. 

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a művészet a maga nemében a ráció tartozéka, de elkülöníthető sajátosságokkal. 

A művészi párbeszéd varázsa számomra abban van, ahogy a valósághoz viszonyul.
Egy döntően racionális szisztéma szerint ugyan, de lehetőséget ad új helyzetekkel való szembenézésre, azok tematizálására, következtetések levonására, és reakciók kikényszerítésére. Ezekben elsősorban felfedezési folyamatokat látok, tulajdonképpen minden egy tapasztalás, gazdagodás, de a művészet formáló ereje miatt belső növekedést is eredményez az alkotóban és a befogadóban.

Ebből következik, hogy a különleges morfológiák foglalkoztatnak ("Le Cytroen"), sőt, patologikusak ("Iris"), és a neurotikus politikai eltévelyedések ("Rabbit hunter"), ("Double target").

Cui prodest= Mire való? Mi értelme? -latin.