Vanitatum vanitas et omnia vanitas! – vagyis – Hiábavalóság, csupa hiábavalóság! A 17. században elterjedt vanitas témájú, túlzsúfolt, részletgazdag kompozíciók összetett jelentésrétegeit megfejtve a földi élet múlandóságára, a világi élet hívságaira hívták fel a szemlélő figyelmét. A téma gyökerei már a Bibliában, a Prédikátorok könyvében tetten érhetőek. Az első jelentős vanitas-ábrázolások a németalföldi festőkhöz köthetők. Ezeken a képeken gyakran találkozunk a halálhoz köthető koponya-motívummal, más, temporális elemekkel, például pókhálóval, homokórával, félig leégett, kialudt gyertyával vagy az elmúlással szembesítő tükörrel és szappanbuborékkal.  Az intellektuális tartalmú csendéletek morális mondanivalót közölnek: az ember földi élete során felhalmozott tudása, tárgyi javai hiábavalóak, semmivé lesznek, a túlvilági létben mit sem számítanak. Ahogyan Kölcsey is megfogalmazta:

Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

Ezeket tekintetbe véve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a kortárs művészetben hasonló csendéleteknek? Vannak-e mai vanitas-szimbólumaink, melyek óva intenek, vagy amelyek megállítanak a mindennapok sivár sodrásában egy pillanatra, rádöbbentenek életünk esetlegességére, vágyódásaink haszontalanságára? Lehetne a jelen vanitas-szimbóluma egy Maserati vagy egy Louis Vuitton-táska? Vagy a státuszszimbólumok helyett egy mekis hamburger csalogatóan élethű ábrázolása figyelmeztessen a gyorséttermi koszt kártékonyságára, mint napjaink megannyi hasztalan velejárójának egyikére?

Magdalena Karpinska másként tesz kísérletet a műfaj rehabilitására. Alkotásainak központi motívumai archaikus elemekből épülnek fel, mint például korona, virágcsendélet vázában, tükör vagy akár egy buborék. Csupa olyan részlet, amely az egykori, összetett jelentéssel bíró vanitas csendéletek gyakori témái is voltak. A régmúlt korok motívumvilágához nyúló alkotó optikai pontossággal, a természet megfigyeléséből fakadó, szofisztikált realizmussal jeleníti meg a témát saját készítésű tojástemperával a vásznakon, ugyanakkor enigmatikus alkotásai valamiféle vizuális rejtvényt is tartogatnak az intellektus számára.

A fekete háttér előtt kibontakozó szivárványos kör tulajdonképpen nem más, mint az ismert csendéleti motívum, a szappanbuborék újrafogalmazása. Az absztrahált formát – ha mondhatjuk így – annak teljes lecsupaszításával, minden más körülményből kiragadva teszi vizsgálata tárgyává. A gömb, mint az isteni tökéletesség, a megbonthatatlan örök egység jelképe évszázadok óta foglalkoztatja a művészeket. Szirmai Panni így fogalmaz a szappanbuborékról szóló, tavaly a Liget Műhelyben megjelent esszéjében: „A buborék útja a vanitas-csendéletektől a bejárható installációig vezet.” Az elillanó élet, a pillanatnyi tökéletesség szimbóluma.

Magdalena Karpinska a térformálás tekintetében is a már említett tradícióból merít: a redukált formavilágú kompozíciók harmonikus egészként, s részleteikben egyaránt érvényesülnek. A meghatározott nézőpont hiánya lehetővé teszi a dolgok különböző aspektusból való láttatását. Az egyik legbeszédesebb példa erre a koronát ábrázoló festmény. Első látásra egybeolvad a látvány, koherens egészet alkot, a szem a vásznon pásztázza a különféle színmezőket és alakzatokat, lassan felfejti a részleteket. E vizuális felfedezéssel párhuzamosan bontakozik ki a kép összetett jelentéstartalmakkal átszőtt morális vetülete is.

Ember és természet kapcsolatára utal a levelekből és körből álló kompozíció, valamint a napokban kimondottan idekészített nagyméretű falfestmény is. A levélmotívum folytatásaként a pálmaágakból formált tükör ezesetben nem a látvány megkettőzésére, visszatükrözésére szolgál. Üres sötétség, a tátongó semmi nyeli el a kíváncsiskodó tekintetet. Sőt mintha az ágak egy bennünket fürkésző hatalmas szemet formáznának.

Miközben az alkotó a technikai kivitelezés tökéletességére törekszik, csupa élettelen, ám az ember jelenlétét sejtető tárgyat emel ki eredeti kontextusából, hogy sajátosan esztétizált kompozíciós rendbe helyezve új összefüggéseket teremtsen. Karpinska formailag dekoratív elemekkel élő, részletgazdag művei révén a puszta vizuális láttatáson túl az élet törékenységére rámutatva az idő érzékelésére vagy eredetünk mibenlétének kutatására tesz kísérletet. Ahogy a kiállítás címe is mondja: Better bitter.  E gondolatmenetre Anghy András sorai rímelnek:

„Minden dolog hiábavalóságának, értelmetlenségének melankolikussága az erről készült képet nem érinti. S nemcsak azért nem, mert a vanitas-eszme antikvitásból örökölt korrelátuma az egyéni művészi teljesítmény „ércnél erősebb” maradandósága, a megváltás evilági túlvilága, hanem azért, mert – s így játszódik le a modernitás folyamata éppen a csendélet példáján – a múló idővel a megformálás esztétikája a halott tárgyi tartalmaktól független életre kel.”

/Fotó: Hegyháti Réka- Platán Galéria/