„Perszeusz leszállt az alvó szörnyeteg fölé. A kígyók megérezték a betolakodót és vadul sziszegtek. Belenézett a pajzsába, s megállt a Gorgók mellett. Felemelte éles sarlóját és egyetlen csapással levágta a Medúza fejét. Amint a fej lehullott, a szörnyeteg nyakából kiugrott Pegazosz, a szárnyas ló, kitárta szárnyát, és a meglepett Perszeusz szeme láttára eltűnt a felhők között. A Medúza feje élettelenül feküdt a földön. (...) Az összes fűszál, moha megkövült a Medúza alatt és korallá változott. Azokból a fűszálakból, amelyekre rászivárgott a Medúza vére, piros korall lett. A tengeri nimfák eljöttek értük az éj leple alatt, és a vízbe ültették őket. Így jelentek meg a korallok a tenger mélyén.”

A korallok, a Ritual Trail to Self kiállítás visszatérő motívumai, Jagicza Patrícia vizuális jelképrendszerének alappillérei.

A  kiállítóterem mennyezetéből felfüggesztett 3D korall térrajzokból álló alkotás elemei, amelyek Jagicza Patrícia hiányzó arcának körvonalát idézik, fent lebegnek, akár a művész saját, „levágott” fejei. Csak bizonyos szögből megfigyelve láthatók, amely igazán különlegessé teszi őket. 

Az önarckép kérdésköre és az elrejtőzés már központi szerepet játszottak Jagicza Patrícia korábbi műveiben is. Az arcából készített gipszmaszk az egyik sarokban, szintén fent helyezkedik el; ennek a maszknak egy másik változata kevésbé rejtve látható: Patrícia apró, műanyag sztegoszaurusza mászik saját, gipszből készített arcán: egy mini önarckép az egóról.

Két kettős portrét, illetve önarcképet is láthatunk Jagicza Patrícia művei között. Az elrejtőzés itt kevésbé hangsúlyos: az arcok, akár egy pszichológiai portré, szinte szuggesztíven tekintenek ránk a Doppelgänger című képen, Barbie-jellegű, viaszos hatást keltő arcformájukkal.

A másik kettős portrén, amelynek címe Melancholy, a Patrícia-fejek metafizikusan tekintenek a távolba, mesterséges környezetbe helyezve, akár egy csendélet alkotóelemei.

Kaliczka Patrícia kollázsszerű képein az absztrakt és a figurális gondolkodás ötvözete jelenik meg. Festészeti módszerére önmagának spirituális megtapasztalása és a különböző nézőpontok hangsúlyozása jellemző. Szerinte mindenki számára vannak bizonyos tárgyak, szimbólumok, amelyek úgy működnek, akár egy piros gomb. A fagyöngy a művész egyik kedvenc motívuma; már gyerekként is érdekesnek találta, ahogy a fa tetején meglátta; véleménye szerint van benne egyfajta finom líraiság. A  lambda pedig a hullámhossz jele. Festés közben többek között a tükörben ábrázolt kép, ill. saját maga és a tükör hullámhossza, s az önarckép témakörével kapcsolatban felmerülő kérdések ezrei foglalkoztatják. Kaliczka Patrícia festményei mögött mindig megbújik egy kis titokzatosság, sosem tárulkozik fel teljesen. Alakjai, formavilága, amelyek a valóság részelemiből épülnek fel, szorosan kapcsolódnak az őt körülvevő térhez. Festményeit az alkotóelemek egyazon képen való komplexitása és az ezzel egyidejűleg jelenlevő egyszerűség jellemzi. Bizonyos dolgok elhagyása rendkívül szembeötlő alkotásaiban. A kék vonal, amely érdekes színharmóniát hoz létre a festmény többi részével, a víz absztrakciója a Lambda and Mistletoe című festményén; itt Patrícia arca kétszer is megjelenik. Vajon mennyire áll közel a realitáshoz a tükörben látott kép?

Kaliczka Patrícia:„A tárgyak esetében, amelyeket ábrázolok, sosem tudok megmaradni annál, ahogy valójában kinéznek, általában elindulok az absztrakció felé. A valós tárgy egy ugródeszka, amelyet tartalommal tölthetek fel. Saját magamat aktként, meztelenül ábrázolni – ez a fajta kitárulkozás vagy önmegmutatás nem okozott nehézséget. Tehát annak ellenére, hogy saját magamat ruha nélkül ábrázoltam, úgy érzem, sokkal többet elmond a háttér, és minden, ami a figurák körül körítésként szerepel, talán jelentőségteljesebb is, mint maga a figura.  Fizikai értelemben nincs bennem szégyenlősség, ez csak a testem. De belső gondolataimmal és érzelmeimmel kapcsolatban már van. Azokat sokkal nehezebb megmutatni.”

Kaliczka Patrícia Ritual Trail to Sex című képe Leonardo Vitruvius-tanulmányát idézi, amely egy, az ideális testről készült alkotás; erre ráfestve egy Vénusz-szobor körvonal látható, s körülöttük minden motívum fontos mondanivalóval bír.

Kaliczka Patrícia:„A póz a tipikus Leonardo-féle emberi alak; egy meghatározott méretrendszerben egy bizonyos sémát követ. Ahány ember, annyiféle arány és test, de Leonardo munkája számomra azt szimbolizálja, hogy hogyan lehet az egyént valahogy egy univerzális keretrendszerbe helyezni. Én is megpróbáltam a saját testemet egy ideális keretbe foglalni.”  

Jagicza Patrícia:„Ha szereted magad, azért jó önarcképet festeni, ha pedig nem, akkor azért, hiszen erős önismeret lesz az eredménye. Amikor ki akartam önteni az arcomból a gipszet, de behorpadt az orromnál, hibásnak tartottam, nem tudtam elengedni a dolgot, s a hibát pozitívumként értékelni. Félretettem a gipszet. Később rájöttem, hogy még lehet vele kezdeni valamit; így készült el a St. Ego című művem, egy korábban kitalált koncepció folytatásaként. A cím a 'sztego' becézésből jött. A kiállított gipszfejemen St.Ego súlya alatt horpadt be az orrom. A korábbi munkámon pedig Wonder Woman pórázon fogja a sztegoszauruszt, mint St.Ego-t, az igazságmondó lasszójával."

Az ember saját szemével nem tudja közvetlenül megfigyelni a saját arcát. Igazából megfelelő eszközünk alig van arra, vagy talán nincs is, hogy meglássuk valódi önmagunkat, ahogy valójában létezünk; minden módszer közvetett, ahogy magunkat vizsgáljuk. Talán soha nem is kapunk tökéletes képet, és amilyen képet pedig kapunk, azt sem látjuk tökéletesnek... Továbbá készülhet rengeteg valósághű portré, de mi úgyis mindig megváltozunk, mozgásban vagyunk; mindegyik életszakasz más-más szerepet jelenít meg, ahogy például Rembrandt esetében, aki számtalan különféle önarcképet alkotott, és aki köztudottan többek között azért is készített ennyi portrét saját magáról, mert önmagát mindig lehetősége volt tanulmányozni.

Akár egy tökéletlen gipszfejről, akár az ideális emberi testről beszélünk, a jelenlegi művek arra emlékeztetnek bennünket, hogy vállalva akár saját tökéletlenségünket is, érdemes napról napra előrehaladnunk az önmegismerés útján, és szembesülnünk valódi önmagunkkal.

„Minden döntésemet intuíció által hozom. Nyilat lövök a sötétségbe – ez az intuíció. Majd egy egész hadsereget kell küldenem utána, hogy megtalálják az ellőtt nyilat – ez az intellektus.”

/Ingmar Bergman/

Kaliczka Patrícia munkamódszere azért érdekes, mert képeit minden oldalról és nézőpontból megvizsgálja; a festés folyamata közben, de több-kevesebb idővel egy-egy festési folyamat után is. Nagyon sokáig dolgozik, tudatos megszakításokkal, hogy felszínre hozza és formába öntse tapasztalatait és a benne szunnyadó gondolatokat, érzelmeket. És mindig a legjobb pillanatban hagyja abba az alkotást.

Kaliczka Patrícia:„Általában nagyon sokáig dolgozok egy-egy képen, min. egy év szokott lenni. A lényeg a kiindulási pont: festek, gondolkodom valamin, ezáltal nyomot hagyok, és akkor jön egy pár napos vagy hetes szándékos távolságtartás. Tudatosan nem foglalkozom vele, félreteszem egy darabig. Aztán újra előveszem. Ekkor mindig van egy új reflexióm a korábbi dologra. És ezt csinálom, oda-vissza. Akár évekig. Ez létrehoz egy dimenzionáltabb, képileg is strukturált, gondolatilag kiforrott állapotot. Mikor készül el egy festmény? Úgy gondolom, az érzelem és az értelem között mintha lenne egy nemlétező ige; elérkezik az a stádium, amikor konkretizálódik számomra, hogy mit is szerettem volna megfogalmazni; ilyenkor valahogy mindig megjelenik a térben a cím is  – érzed is, érted is; ez mutatja, hogy elkészült a rajz.”

A szív és az agy dialógusa által új dimenziókba juthatunk el Kaliczka Patrícia egyedülálló jelképrendszerét vizsgálva. Expresszív ecsetkezelés, dinamikus kompozíciók használata és naturalizmus jellemzi, mitológiai elemekkel teletűzdelve. A színek használata, a vonalvezetés és a kompozíció ugyanazon a művön belül is változik. Measunring the Immeasurable című képén látható pózt Manet: Krisztus angyalokkal c. festménye inspirálta, de ennél meg is áll a párhuzam vonala. A kiragadott szív az arc helyén megidézi a korallokat, s a fej helyén vörös szín jelenik meg, az életet reprezentálva, gyönyörű kontrasztot képezve a festmény vibráló kékjével, amely két szín együttese a legmagasabb harmónia megtestesülése. A képen felbukkanó sárga is ellensúlyozza a kéket; nincs konkrét célja kompozíció szempontjából, mégis egyensúlyt, színharmóniát teremt.

Kaliczka Patrícia Self-portrait as a doctor from various ages című, játékos önarcképét egy talált kis plexidobozból készítette, amelyen egy, a német bőrápolómárkát forgalmazó Dr. Hauschka doktornőről készült fotó volt látható. Valószínűleg az ajtaján szerepelhetett ez a praxisjelző tábla. A fényes műanyagra többrétegű, különböző szimbólumokból álló vizuális jelképrendszert alkotott, amelyen egy idézet is található, melynek gótikus betűi kiemelik a plexi átlátszó jellegét. Ez a kép mintegy a családi tragédiákkal kapcsolatos elmélkedés is lehet, amely mindkét művész életében megjelent: mindketten elvesztettek egy számukra fontos, közelálló személyt. Az idézet kapcsán pedig további kérdések merülnek fel: lehetünk-e önmagunk vagy akár a hozzánk közel állók objektív elemzői? Mennyire ismerjük magunkat és a hozzánk közel állókat? Hol találhatók a megismerés határai?

Kaliczka Patrícia:„Még korábban sokat festettem képeslapokra, kis szkeccs-szerű, reggeli kézmelegítő gyanánt. Ez számomra afféle napi jellegű inspiráció volt, amit ezerféle szálon tovább lehet gondolni. Itt annyi történt, hogy önmagamat festettem rá Dr. Hauskára. A kép címe pedig az, hogy Önarckép orvosként különböző korokból. És akkor itt egy koponyaékelős sztori, és a pestisdoktor álarc is hozzá kapcsolódik, meg eleve az, hogy önmagamat egy jelenkori orvosként képzeltem el, és egy idézet is feltűnik: ”Doctors don't cure those who know them”, tehát ”az orvosok nem gyógyítják meg azokat, akik ismerik őket”. Kicsit olyan, mintha önarcképként kezelve a témát, saját magamat analizálva nem tudnék egyről a kettőre jutni vagy gyógyírt szolgáltatni mindenféle fontos kérdésre vagy frusztrációra. Érdekes volt rádöbbennem, hogy sehogy sem tudtam magamat fejjel és testtel ábrázolni; vagy egyik, vagy másik. Az arra való rádöbbenés, hogy hónapokon keresztül semmi mást nem néztem, csak magamat a tükörben, hogy azt az esszenciát, amit keresek, a legigazabb énemet ragadjam meg – szinte képtelennek éreztem magamat rá. A kis kép a doktornőről is erre reflektál az idézettel. Talán tényleg nem lehetsz saját magad kulcsa. Hiszen én vagyok magamhoz a legközelebb, ennek ellenére képtelen vagyok... elvileg ismerem magam, de mégsem.”

Ha az én kezemben van a kulcs a válaszokat rejtő, titkos ajtóhoz, de nem lehetek önmagam kulcsa, van értelme, hogy nálam van?

Talán el kellene engednünk magunkat, s hagynunk, hogy magától nyíljon ki az az ajtó, s a másokkal kapcsolatos élményeinkben rajzolódjon ki az igazság...

Jagicza Patrícia és Kaliczka Patrícia barátságát a kölcsönös inspiráció és a közös célok jellemzik. Rengeteg párhuzam fedezhető fel eddigi életútjuk során. Kaliczka és Jagicza Patrícia együtt indultak el az önmegismerés útján.

Jagicza Patrícia:„ Az önarcképünket csendéletként fogalmaztam meg, amelyet Perszeusz és a levágott Medúza-fej története inspirált. A műtermemben is vannak korallok, amelyek a termékenység szimbólumai is; sokáig gyűjtögettem őket. Patríciát pedig megkértem, hogy hadd készíthessek róla egy korallok mögé rejtőzködő ”önarcképet”. Alkotás közben pedig végig csak önmagunkra koncentráltunk, ez egy dilemma is volt számunkra. Nem hasonlítunk egymásra, de olyan, mintha kis alteregó Patríciák lennénk, akik egyébként totálisan mások, de iszonyatosan sok mindenben megtaláljuk a közös hangot.”

A befelé fordulás és önanalízis éppúgy része művészetüknek és életüknek, mint a hozzátartozóikkal és az egymással ápolt mély kapcsolat, hiszen kapcsolataink csak önmagunk megismerése által lesznek igazán teljesek és gyümölcsözőek.

Stúdió Galéria, Budapest

2019. március 27 – április 26.

Kurátor: Popovics Viktória

Szöveg: Takács Lívia

Fotók: Biró Dávid