Tisztelt Egybegyűltek,

A mai megnyitó bizonyára csalódást fog kelteni Önökben. Megszokták, hogy a megnyitó személy egy ilyen alkalommal úgy építi fel a művészt méltató mondandóját, hogy vagy egy filozófust, egy híres művészt, vagy egy írót idéz, akinek gondolatait felhasználja arra, hogy távolról ráközelítsen a kiállító művészre, és messzi asszociációkkal megpróbálja a művész üzeneteit kiterjeszteni a környezetre, a világra, vagy az univerzum alapigazságaira. Nos, elnézést kérek, de ezen a megnyitón ilyen szellemi kört nem fogunk bejárni, mert más lett a terv, másról szeretnék beszélni.

Ebben az esetben ugyanis kurátorként szükségét éreztem, hogy elmondjam Önöknek, hogy mit látnak, és miért látják a műveket így, ahogy ki vannak állítva. Egy életmű bemutatásáról van szó, és azt már az első teremben rögtön észrevehetik, hogy nem kapnak semmiféle kronológiai vezetőt, hanem egy furcsa heterogenitást, ami szerintünk, a művész és az én álláspontom szerint, működik. Hogy miért, és hogy hogyan jutottunk ide, arról szeretnék Önöknek beszélni az elkövetkező percekben. De hogy megérthessék e kiállítás elrendezését, hátra kell, hogy lépjünk egy kicsit, hogy  néhány szóban összefoglaljuk mi is történt Bullás Józseffel az elmúlt 35 évben. Ez azért szükséges, bár nagyon nagy időintervallumnak tűnik a három és fél évtized, mert e kiállítás igazi érdekességét épp a munkásság áttekintésére való törekvésünk jelentette.

Bullás a nyolcvanas évek első felében végezte a Képzőművészeti Főiskolát, nagy méretű figuratív képeket festett, az akkor európai érvényű újexpresszív festészeti irányzat jegyében, így a Hegyi Lóránd által rendezett „Új Szenzibilitás” című  kiállításokon is szerepelt, mint az akkor induló ígéretes új generáció tagja. Több nemzetközi kiállításon is részt vett, ezek között kiemelkedik a Sao Paolo-i Biennále, ami lezárta figuratív korszakát, onnantól foglalkozott az absztrakció lehetőségeivel. Kezdetben különböző kultúrák motívumait, mintáit kutatta, melyeket szisztematikusan használt képein: keleti szőnyegek, kelta indafonatok, kelet-ázsiai ornamentikák jelentették munkáinak kiindulópontját, de annak az érdeklődésnek az alapját is, ami a mintázatok kiterjeszthetőségéről, ismétléséről szólt. A kilencvenes évektől munkáiban az utalások absztrahálódtak, egyre inkább áttételessé váltak, hogy feloldódjanak tiszta szín, forma és felületi kísérletekben.

Visszatérve  ennek a tárlatnak egy előzményeire: néhány hónappal ezelőtt a Deák Erika Galériában volt Bullás Józsefnek egy kiállítása – 150 m2-n – amit meglepő módon nem a legújabb munkáiból, hanem az egész életműből rendezett. Itt összesen 9 kép volt kiállítva, de a tárlat szükségszerű lényege az volt, hogy 1. radikálisan kellett kiemelni néhány jellemző darabot a munkásságból, 2. ezeket nem lehetett sehogyan sem sorba rendezni, mert a tér építészeti adottsága ezt nem tették lehetővé.

Amikor az M21-es kiállításra készültünk, akkor persze tágabb keretek között lehetett gondolkodni, tudtuk, hogy majd 10 szeres műtárgymennyiséggel dolgozhatunk, de az az alapelv folyamatosan foglalkoztatott, hogy mi lenne, ha nem kronológiai rendben tekintenénk át az életművet, hanem vegyítve, párhuzamokat és ellentéteket keresve a művek között, ritmusokkal és hiányokkal játszva azt mutatnánk meg, hogy Bullás életműve folyamatosan hasonló technikai, kompozíciós és színtani kérdések körül forog.

Pedig az életmű, ha akarjuk szakaszokra is bontható, de ezek technikai megoldásokat járnak körül. Mivel a műveknek általában nem címe van, hanem egy, a készítés időpontjára vonatkozó kódszáma, ezért az a sorozatok tekintetében nem igazít el. Bullás munkái napi naplóbejegyzések, gyötrelmes megoldások belső víziók megvalósítására, amelyek mintázatokban, vagy azok dekonstruálásában jelennek meg.

A technika megoldásoknak beceneveik vannak, Bullás ezekkel igazodik el a művek között. Az ilyen szavak, mint „Organikus, Moiré, Rácsos, Szerkezetes, Hullámos, Golyós, Dekomponált, Húzott, vagy a Szőnyeges” mind egy-egy megközelítést takarnak, amelyek több hónapig meghatározzák műtermi munkamódszerét. Amikor tanúja voltam ezeknek a sorozatoknak a készítésének, mindig az volt az érzésem, hogy túl hamar „kifesti” őket, azaz már váltana, hogy új utakat keressen, amikor még szerettem volna egy-egy sorozatból még többet látni, újabb variációkat az aktuális munkamódszer eredményeiből.

A műteremben lévő több száz képből végül a műtípusok sokaságát is érzékeltetve válogatott Bullás, miből kevesebb, miből több került Pécsre, de a lehetőség továbbra is adott volt, hogy ezeket csoportokra bontva mutassuk be, egy-egy technikában lévő variációkra helyezve a hangsúlyt. A kiállítás rendezésében viszont sokkal fontosabb szempontnak találtuk, hogy a teremben elhelyezett művek egy műegyüttessé álljanak össze, egy olyan egységgé, ami a képek közti dialógussal ér el egy következetes hatást, egy olyan képet sugároz, ami a permanens útkeresés mögött a látásmód vissza-visszatérő elemeiről szól. Arról, hogy Bullás József különböző technikákat és formákat talál, de bármilyen utat is követ, az ismétlés, a mintázat, a végtelen, nyílt felület, a térbeli mélység, a rétegzettség, az áttetszőség és a felület érzékeltetése azok a képi problémák, amelyek megjelenítésére különböző válaszokat ad. Ezért is találó a kiállítás „Időkerék” címe, mert mutatja az érdeklődés folyamatosságát, az ismétlések, a problémákhoz való visszatérés lehetőségeit. Az időkerék buddhista szimbolikát is sejttet, ami viszont a művekben való elmélyedést, a meditatív szemlélés lehetőségét mutatja.

Kedves Vendégek, az sem mindegy, hogy ez az áttekintő életmű kiállítás hol valósul meg. Pécsett Bullás művei nagyon fontos referenciákat kapnak: az egyik a Bauhaus huszadik századi hagyománya, ami akár Johannes Itten színtanával, akár Moholy-Nagy László szellemével, vagy a minderre támaszkodó Lantos Ferenc munkásságával biztos alapot ad a Bullás munkásságához. A másik referencia pedig Victor Vasarely, aki elsőként kísérletezett olyan absztrakt festészettel, amely a hatását a szem megtévesztésével és a látás bizonytalanságával érte el, a képi felismerés idejét is a mű részévé tette. Az op-art rövid története során a hetvenes években egy látványos festészetté vált, ami így hamar ki is ment a divatból.

Annak újragondolása a kortárs művészet, az absztrakt festészet egyik megújulási lehetősége, mert épp Bullás munkássága kapcsán kiderül, hogy számtalan aspektusa létezhet, nemcsak egy kétféleképpen nézhető kockaként értelmezhető. A néző e képeket nézve meglepődik, hogy a látás mennyiféleképpen bizonytalan, de leginkább felismeri, hogy a különböző  mintájú képek hányféle képzettársítást eredményezhetnek. Van kép, ami pszichedelikus hatású, van, ami a pop artra emlékeztet raszteres felületével, van, ami matematikai rendszereket idéz, és van, ami művészettörténeti utalásokat hordoz.

És kedves vendégeink, mindez egyben, Bullás József művészetében. A kiállítást megnyitom, kérem, e szellemben élvezzék a kiállított műveket.

/Fotó: Tóth László/