Kedves vendégeink, azt mondják Łukasz Patelczyk festészetéről szólván, hogy két festészeti tradíciót ütköztet: a látványelvű tájfestészetet és az absztraktot. Ennél ő is és én is sokkal bolondabbak vagyunk, mert ezt a szembeállítást értelmezhetetlennek, erőltetettnek, megérthető bolondságnak gondoljuk. Azaz a látványelvűt, különösen a fotografikusan hűt gondoljuk nagyon absztraktnak – hiába tény. Lévén az egy önkényes, valós közegéből akár több elv mentén is kiragadott részlet lehet csak: nemcsak a kivágat és a pillanat korlátolja, de az elektromágneses spektrumból is igen szűk tartományra szorítkozik. Az úgymond absztraktot – különösen, ha az legfőképpen vonalakból, síkidomokból áll – ezzel szemben pedig egyáltalán nem gondoljuk semmilyen szinten elvontnak, hanem sokkal inkább valóságosnak. Lévén valóság az, amikor a szemembe nézel, és az egy vonal, de az cikázik a térben. Illetve valóság az, hogy a Föld kérgének azon pontján, ahol most állunk és a szemembe néztél, éppen éjfél lesz tizenkét perc múlva, de a Jupiter most kel föl a keleti láthatáron, ebből a pontból látszólag az Antaressel együttállva, de kvadrál a Merkúrral – ami ezek szerint nyilván delel vagy az Ég Alján van – mert az időt így alakult, hogy a csillagrendszerünk téri mértana felől értelmezzük, s a jelenlétnél nem találtak még ki erősebb valóságot.

Ugye, már Önök is tapasztalták bizonyos hőhullámos napokon, hogy legszembetűnőbben elektromos szervrendszerünk, mondjuk, ami a csontkoponyán belül található sejttömeg, micsoda önérzékelő állapotokat tud produkálni. Legalábbis addig, amíg gumitalpú cipőben vagyunk, Faraday-kalickákban tömeg- vagy egyénileg közlekedünk egy kiszáradt talajon, egészen addig, amíg nem vizelünk le egy villámhárítót, vagy szerencsésebb esetben levetkőzünk, a műanyag papucsot is levesszük és belegázolunk valami élő vízbe. Lehetőleg még el is merülünk benne. Akkortól valahogyan más lesz az idegállapot, elszigeteltségünket megszüntetjük, mármint tényleg, elektromosan kiegyenlítjük a testünk és a talaj-atmoszféra-ionoszféra alkotta kondenzátornak, azaz közvetlen külső környezetünknek változásban lévő töltöttsége közti különbséget. Vagy, ha mindez nem sikerül, akkor megvárjuk, míg a gyülemlő feszültség magától kisül, jelesül elkezd dörögni az ég.

Mindezt, a villámot még változatlanul nem tudjuk, hogyan megy végbe, és valójában mennyire messziről kellene vizsgálni, azaz, hogy milyen összefüggésben van eleve a kondenzátor környezet a föld alatti elektromagnetikus folyamatokkal, a föl-leáramló magmatömegekkel, a fém bolygómag dinamógerjesztésével, aztán pedig a Nap mindenféle felénk üzent részecske-és töltés- és fluxusfelhőivel, a Naprendszeren kívüli űridőjárásról nem is beszélve. A problémahalmazt olyan szinten nem értjük, hogy csak nemrég fedezték föl azt, hogy a villám nem „lecsap”, hanem mintegy a talaj szopja ki az égből őt. Mivel csak nemrégen elérhetőek azok a nagy gyorsaságú mozgókép-rögzítő eszközök, amelyek ráadásul a hirtelen hatalmas fényerősség-megugrást is tudják értelmezni, amikor a villám lecsa… szóval lecsapatik. S nemrég óta láttuk már azt is kiküldött szemeinkkel, hogy bizony, amint a villám az atmoszférában kisül, eközben az ionoszférában is érdekes, ráadásul elég látványos fényművészeti alkotások kápráztatják a műholdak kameráit, s ezeket el is nevezték jó intuícióval tündéknek, lidérceknek, meg csupa ilyen erdei mitológiai lényeknek. Ez most utalás volt a művész régebbi sorozatára, a boszorkányság címűre.

Saját nyelvünkbe visszazökkenve, amikor a képet próbáljuk szóba önteni, azért látnunk kell, hogy Łukasz Patelczyk nem egy kitaposatlan úton jár. Azt is jó lenne már megfontolni, hogy ez az absztraktnak elkönyvelt dolog sosem elvont volt, és „tárgy nélküli” sem a magyar tárgy értelmében, mert az tud elvont is lenni, hanem inkább abban az értelmében, hogy dolgok látványát nem akarja utánozni. De bizony nagyon is referenciális; egészen konkrét tárgya tud lenni, mint ugye például egy zenemű, amint a híres teozófus sorozatban is a látott katedrális képének utánzására mintegy rámontírozzák a benne elhangzó zenemű tisztán látható – azaz tisztánlátók szerint ilyen meg olyan színű és alakú – muzsika vizuális megfelelőjét. A nem-referenciális művészet későbbi ötlet, és nagyon nehéz megvalósítani, hiszen nem lehet eltagadni még mértani alapelemek és tiszta színek, ezek kombinációinak itt-ott érvényben lévő jelentéseit, egyáltalán, az emberi elme értelem-fölfejtő hajlamát egy manifesztummal, ezért külön perverzió, hogy ez nevezi magát konkrét művészetnek. Łukasz Patelczyk ráadásul nem is valami eddig még csak tisztán látók által a látható világ nyelvére elsőként lefordított egyebet hoz be a festészetbe, hiszen mind a villámok, mind a mértani rend rendelkezik megvalósult vizuális formával.

Csak két régi és nem mindig eredeti szándék szerint elértett, mert kellően nyitott nyelven fogalmazó másik manifesztumot hadd idézzek itt, mert a művész még viszonylag fiatal: a realistát, amit a kollégák inkább konstruktivistának idéznek, és a dinamikus-konstruktív erőrendszerét – lassan száz éves mindkettő. A realista így fogalmaz: „Már ez évszázad elején megkezdte ujabb előretörését az emberi tudás és azóta is győzelmesen nyomúl előre a világ rejtett törvényei felé.” Majd, ez után kijelölik a Pevsner fivérek, mivel szemben határozzák meg magukat: „a művészet még mindég a külső kifejezés homokját tapossa”, ezért csak a kubizmus és a futurizmus eredményeire kívánnak támaszkodni. Elég érdekes, hogy a konstrukció szó egyszer fordul elő a (magyar nyelvű, 1922-ben kiadott) szövegben, de csillagászati utalás kétszer is. Amikor a futuristákon való túllépést indokolják, akkor például ez hangzik el érvként, hogy azok a sebességet akarták a mozdony és egyebek példáján megragadni, de mi ez a fénysebességhöz képest? „Ime a napsugár… Ime a csillagok … S mégis: hol maradnak a mi pályaudvaraink ez óriási világpályaudvarok mögött? A mi vonatjaink a mindenség vonatjai mögött?” Majd amikor saját művészetükre térnek rá, ott az újabb asztronómiai hivatkozás: „…ugy alkotjuk meg a műveinket, mint a világ a maga teremtményeit. Mint a mérnök a hidat, a matematikus az égi pálya formuláit.”

S a másik manifesztum is, Moholy-Nagy és Kemény megfogalmazásában ugyanabban az irányban gondolkodik, mint ami alapján meglátásom szerint Łukasz Patelczyk esetében nem szétválasztható az ún. realista és absztrakt, vagyis e „rejtett törvények” revelációja a céljuk. Hiszen a teret aktívvá tenni a dinamikus-konstruktív erőrendszerek révén tartják megvalósíthatónak, amik: „die Ineinander-Konstruierung der in dem physischen Raume sich real gegeneinander spannenden Kräfte und ihre Hineinkonstruierung in den gleichfalls als Kraft (Spannung) wirkenden Raum.” – vagyis a tér eleve, mint erő értelmeztetik, amit a benne rejlő feszültségek egymásba- és belekonstruáltságai alkotnak. Azaz itt az anyag csak ezek hordozója, ezek megnyilvánulásának terepe: „wo das Material nur als K r a f t t r ä g e r verwendet wird.”

Amint megtudnánk, valójában mi az anyag, vagy a tér-idő, és milyen viszonyban van az elektromossággal, azon nyomban azt is lehet, hogy elkezdenénk tudni, mi is absztrakt és mi is reális.

______________________________________________________________________

A művész munkáiból:

/A "Jelek az égbolton" megtekinthető: szeptember 6-ig/

Fotók: Hegyháti Réka